HOME | DD

Description

HANDZSÁRFOG, TŐRFOG, KARDFOG – A MACHAIRODONTINAE ALCSALÁD
[HUN] A macskafélék családjának (Felidae) legkorábbi képviselői az európai kontinensen tűntek fel a késő oligocén és a kora miocén folyamán. Néhányan úgy tartják, hogy a leopárd méretű Pseudaelurus quadridentatus lehetett a kardfogú macskafélék (Machairodontinae) közös őse. Alcsaládjukat jelenleg további három nagyobb rendszertani egységre osztják: a Metailurini, a Homotherini és a Smilodontini törzseket különböztetik meg egymástól. Bár eddig számos nem több tucat fajáról készültek leírások, a következőkben csak párat szeretnénk bemutatni az olvasóknak, a méltán népszerűeket és a kevésbé híreseket egyaránt.
A Metailurini törzs macskaféléit nem véletlenül szokták sokszor csak ál-kardfogúakként emlegetni – a besorolásnál mérvadóként kezelendő ismertetőjegyeik a később megjelent kardfogú macskákéhoz viszonyítva nem voltak olyan jellegzetesek, hovatartozásuk ennélfogva a mai napig tisztázatlan. A névadó, jelenleg két fajt számláló Metailurus genust 1924-ben írta le a tudomány számára a bécsi születésű Otto (Karl Josef) Zdansky mintegy 8 millió éves, Kínában megtalált koponyatöredékek alapján. A Metailurus major méretét és fejlettségét figyelembe véve alig különbözött a feltételezett (és fentebb már említett) elődtől, a P. quadridentatustól – vele ellentétben a Metailurus parvulus valamivel kisebb és könnyű felépítésű volt. Mindkét faj esetében megállapítható, hogy sokáig csak töredékes leletanyag alapján ismerhették őket, mígnem évtizedek múlva csaknem teljes csontvázaik is előkerültek. A bulgáriai M. major-egyedről 2001-ben, a görög (kerassiai) M. parvulus-példányról pedig 2006-ban készült részletesebb beszámoló. Izmos, hosszú hátsó lábaik révén kiváló ugrók lehettek, ezen képességüknek minden bizonnyal a vadászat során vették legnagyobb hasznát.
A XIX. század végén az őslénykutatók a kardfogú macskaféléket két, jól elkülöníthető csoportba sorolták, bár összehasonlításuk alapját akkortájt csak a meghosszabbodott szemfogak alakbeli különbségei adták. Nem sokkal ezután viszont, mikor a XX. század hajnalán a franciaországi Senèze környékén közel teljesen hiánytalan csontvázakat ástak ki, a szakértők újabb eltéréseket vettek észre. A handzsárfogú (homotherin) macskák szemfogai hajlottabbak és oldalról kevésbé összenyomottak voltak, durva élekkel, átlagosnak mondható testüket viszonylag hosszú végtagjaik támasztották alá. A tőrfogú (smilodontin) macskák legfőbb fegyverei egyenesebbek és lapítottabbak voltak, finoman recézett szélekkel. Robosztus testalkatuk mellett rövidebb lábak jellemezték ezeket az állatokat.
A handzsárfogúak táborát erősítő Machairodus nem közvetetten ugyan, de a legendás Georges Cuvier (1769–1832) által szerzett hírnevet magának. Esete egyszerre lehet ironikus és megmosolyogtató számunkra, mivel a nagyhírű természettudós, aki gyakran azzal kérkedett, hogy egyetlen fog alapján képes meghatározni annak egykori tulajdonosát, ezúttal alaposan melléfogott. Nyolc évvel munkája publikálását követően, 1832-ben a német J. J. Kaup hívta fel kollégái figyelmét a tévedésre, miszerint a megvizsgált maradványok nem medvéhez, hanem egy macskaféléhez tartoztak. Az ilyen félreazonosítási incidensek miatt máig lehetetlen megmondani, hogy tulajdonképpen hány különféle fajt lehet ehhez a genushoz sorolni. Deng Tao és társai 2016 októberében egy új taggal bővítették a listát: a valaha élt egyik legnagyobb kardfogú macskaféléről készült tanulmányuk a Vertebrata PalAsiatica hasábjain jelent meg.
Korábban úgy gondolták, hogy a nem leghatalmasabb, az oroszlánok vagy tigrisek méreteivel vetekedő fajai csak törzsfejlődésük vége felé alakultak ki, ám a nemrégiben leírt Machairodus horribilis olyan kivételnek számít, ami nem erősíti az előbbi szabályt. A ragadozó a késő miocénban (11,6–5,3 millió évvel ezelőtt) élt a mai Kína területén. Kövületére az ország északnyugati részén elterülő Kanszu tartományban bukkantak rá. A maradvány évtizedekig porosodott a raktárak polcain, míg végre tanulmányozásra került. A 41,5 centiméter hosszúságú koponya egy felnőtt hím egyedhez tartozhatott – becslések szerint a legsúlyosabb példányok alatt akár 400 kilogrammot is mutathatott volna a mérleg. A szakértők képzett anatómusok segítségének bevonásával vizsgálták meg tüzetesebben a fosszíliát, aminek egyes vonásai a korai kardfogúakéra emlékeztettek, más, jellegzetesebb jegyeit tekintve viszont a mai nagymacskákéhoz volt hasonlatos.
A Machairodus horribilis a legtöbb kardfogú macskafélével ellentétben mindössze 70 fokos szögben tudta kitárni állkapcsát, így különcnek számít közeli-távoli rokonai körében (a Smilodon genus tagjai például akár 120 fokos szögben is ki tudták nyitni szájukat). Lesből támadó vadász lehetett, bár a nyílt, füves térségeken – leginkább termete és a kevés búvóhely miatt – nem volt könnyű a dolga. Valószínűnek tartják, hogy legfőbb zsákmányállatai közé a rövid lábú, így valószínűleg lassabb mozgású Hipparion platyodus őslovak tartoztak. A patásokat lesből támadva, az erőfölényét kihasználva teríthette le, áldozataival pedig mindkét oldalt fűrészes élű, hosszúra nőtt szemfogaival végzett.
E sorok írója okkal lehet büszke ezen a téren, ugyanis kardfogú macskafélék megkövesedett maradványaira Magyarországon is rábukkantak. A Machairodus nem képviselői többek között Csákvárról és Baltavárról ismeretesek (az utóbbi települést immár – két község összevonásával – Bérbaltavárnak hívják). Ezek a húsevők a késő miocén alatt, az úgynevezett kora pannóniai szakaszban, hozzávetőlegesen 12 millió éve éltek. Bár ez még nem hivatalos, lehetséges, hogy idejének legelterjedtebb faját, a Machairodus aphanistust láthatjuk bennük. Az oroszlán méreteit (akár a 220 kilogrammos súlyt) elérő fenevadak a csúcsragadozó szerepkörét tölthették be a vidéken.
A Homotherium genus eredete szempontjából legalább 4 millió éves, afrikai vagy ázsiai gyökerekkel rendelkezhet: Marina Sotnikova orosz paleontológus szerint a valaha Kazahsztán (Kalmakpai) térségében előforduló Machairodus kurteni lehetett a nemet képviselő fajok közös őse. Ezek a kardfogú macskafélék Európából kiindulva, a Bering-földhídon átkelve hódították meg az észak-amerikai földrészt. A Friesenhahn-barlangot tulajdonítják az egyik legfontosabb lelőhelyüknek, hiszen az itt felfedezett csontok segítségével betekintést nyerhettünk a helyi handzsárfogú macskák életébe. A Homotherium serum hosszú és erőteljes mellső lábai, az ezektől kisebb hátsó végtagjai, valamint az elölről hátrafelé lejtő háta a hiénákéhoz hasonló megjelenést kölcsönzött az őslénynek. A texasi barlangban feltárt 70 fiatal mamut tejfoga arra utalhat, hogy a kisebb ormányosok levadászására specializálódhattak. Hasonlóval manapság is találkozhatunk – az afrikai elefántoknál a csoporttól elbóklászó, 2–4 éves példányok vannak a legnagyobb veszélynek kitéve, és főképp az oroszlánok jelentenek fenyegetést rájuk.
Eme handzsárfogúak helyzete eléggé ellentmondásos: annak ellenére, hogy gyakran szegényes leletanyagok kerülnek elő ezektől a mára kihalt teremtményektől, igencsak elterjedtek voltak. Az Északi-tenger partmenti térségében talált Homotherium-maradványok alapján talán az következtethető ki, hogy a hidegben, szélsőséges körülmények között is elboldogultak. Bundájuk színével beleolvadhattak környezetükbe, mintázatuk az európai hiúzéhoz (Felis/Lynx lynx) vagy a vörös hiúzéhoz (Lynx rufus) hasonlíthatott.
A kardfogú macskafélék említése kapcsán akaratlanul is a Smilodon név jelenhet meg a legtöbb ember fejében első gondolatként. A nem három faja közül a Smilodon fatalis örvendhet a legnagyobb népszerűségnek – világszerte népes rajongótáborát a Los Angeles-i Rancho La Brea lelőhelynek köszönheti, mely a kátránygödreiben eltemetődött, kivételes állapotukban konzerválódott maradványai nyomán vált milliók számára ismertté. A gazdag, több mint 1200 példánytól származó leletegyüttes tanulmányozásával az előzőeknél soha nem tapasztalt mértékben alkothattunk eléggé pontos képet a kihalt húsevők mindennapjairól. Egyáltalán nem számít ritkaságnak, hogy a csontokon a fajtársakkal és más riválisokkal folytatott küzdelmek nyomai éppúgy kivehetők, mint a betegségekre, törésekre vagy fejlődési rendellenességekre utaló elváltozások. Agyuk mérete és szerkezete nagyon hasonlít a velük egy nagyságrendbe sorolható nagymacskafélékéhez, így többen is azt feltételezik, hogy a tőrfogú macskák kisebb falkákba verődve éltek és vadásztak együtt, akárcsak a mai oroszlánok.
A Smilodonok több ízben vetették meg lábukat Dél-Amerikában, sőt, az idő előrehaladtával egy teljesen különállóként kezelt fajuk is kifejlődött az egzotikus földrészen. A Smilodon populator fajtájának legnagyobbika volt, fosszíliái pedig ugyanúgy ismertek Brazíliából és Észak-Venezuelából, mint mondjuk az Andok vonulatának keleti feléről vagy Patagónia déli csücskéből. 2015-ben jellegzetes lábnyomokat találtak az argentínai Miramar partvidékén – a kutatás vezetői, Mariano Magnusson és Daniel Boh szilárdan meg vannak győződve afelől, hogy körülbelül 50 ezer évvel ezelőtt a majd’ 20 centiméter széles nyomokat csakis egy Smilodon populator hagyhatta maga mögött. A bevett gyakorlathoz híven ez a nem mindennapi kövület is megkapta a saját nevét, így az Smilodonichnum miramarensisként került katalogizálásra.
Bármennyire is lenyűgözőek voltak azonban a kardfogú macskafélék, előbb vagy utóbb, de mindannyian közös sorson osztoztak. Egyesek az élet színpadán új szereplőkként felvonulókkal szemben maradtak alul a túlélésért folytatott küzdelemben, míg másoknál esetleg az éghajlatban bekövetkezett változások következményei szabhatták ki a halálos ítéletet. A handzsár- és tőrfogú macskák utolsó mohikánjai még találkozhattak eleinkkel, így esetükben az sem zárható ki teljesen, hogy részben az emberi tevékenység is közrejátszott végleges eltűnésükben. Akárhogy zajlottak le annak idején az események, Mauricio Antón idevágó gondolatát érdemes fontolóra vennie minden olvasónak:
„Nem volt véletlen, hogy a nagymacskák őseit csaknem a neogén teljes ideje alatt háttérbe szorították a kardfogú macskafélék: egyszerűen nem tudtak olyan hatékonyak lenni a nagyméretű zsákmányállatok elejtésében, mint ők. De az ilyesfajta siker a végzetet is magában hordozhatja. Ezt az igazságot nekünk, embereknek is szem előtt kellene tartanunk.”

***
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Ahogy anno a szakdolgozatomban is írtam: „…ha az ember valakinek hálás lehet ebben a mai világban, ne fukarkodjon a dicséretekkel.”. Éppen ezért a cikk végén szeretném megköszönni pár embernek azt, hogy jelen írás – amit terjedelme ellenére nem kevés munka volt elkészíteni – így, végső formájában megjelenhetett. Alább a nevek nem a fontosság, csak az ábécé rendjét követik. Ezer köszönet és hála illeti tehát…
- …a könyvek és blogbejegyzések szerzőit, akiknek munkáját forrásként használhattam fel
- …a Wild Prehistory ismeretterjesztő oldal szerkesztőségét a publikálás lehetőségéért
- …az élő legendát, Mauricio Antónt a kérdéseimre adott válaszokért, a gyors segítségnyújtásért
- …az öcsémet, Fejes Ákost a minőségi fordításért, rendíthetetlen kitartásáért
- …Daniel Madziat végtelen türelméért, és hogy egyáltalán létrejöhetett a cikk
- …Hutzler Péter cimboránkat az új illusztrációkért és a közös munkáért
***
A szöveg forrásai:
- a Live Science honlap és a Sciency Thoughts blog bejegyzései a Machairodus horribilissel kapcsolatban
- Alan Turner: The Big Cats and Their Fossil Relatives. An Illustrated Guide to Their Evolution and Natural History. Columbia University Press, New York, 1997.
- Brian Switek írása a Smilodon populator-lábnyomokról az Earth Touch News Network oldalán
- Dougal Dixon: The World Encyclopedia of Dinosaurs & Prehistoric Creatures. Anness Publishing Ltd., 2007.
- Főzy István–Szente István: A Kárpát-medence ősmaradványai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
- Jordi Agustí–Mauricio Antón: Mammoths, Sabertooths, and Hominids. 65 Million Years of Mammalian Evolution in Europe. Columbia University Press, New York, 2002.
- Mauricio Antón: Sabertooth. Indiana University Press, Bloomington, 2013.
- Ross Piper: Extinct Animals. An Encyclopedia of Species That Have Disappeared during Human History. Greenwood Press, 2009.
[ENG] Scimitartooths, dirktooths, sabertooths – the clade Machairodontinae
The earliest members of felines (Felidae) appeared on the European continent during late Oligocene and early Miocene. Some consider that the leopard-sized Pseudaelurus quadridentatus was the mutual ancestor of the sabertooths (Machairodontinae). Their clade currently branches into three separate lineages: the Metailurini, Homotherini, and Smilodontini. Although many descriptions have been written about these meat-eaters, we will introduce just some of them, the more famous and lesser known ones.
The members of Metailurini are often called the false sabertooths – their canines are not as distinct as those of the others, therefore their origin is still unclear. Metailurus (currently including two species) was described by Otto Zdansky in 1924, based on approximately 8 million years old skull fragments found in China. Metailurus major was mostly similar to its supposed predecessor, P. quadridentatus – in contrast, Metailurus parvulus was somewhat smaller and more agile.
For a long time, both these species were known only from a few fossils, until almost complete skeletons have been recovered several decades ago. Detailed studies have been conducted on the Bulgarian M. major in 2001 and the Greek (Kerassia) M. parvulus in 2006.Their muscular and long hind limbs suggest that they excelled at leaping, making this ability very useful at hunting.
At the end of the 19th century, paleontologists separated machairodontines into two diverse groups; however, their assumptions were only based on the shape of the lengthened canines. Shortly after, more differences have been observed, when remains in perfect condition were unearthed in France, Senèze, during the 20th century. The canines of the scimitartooths (homotherins) were more curved and only slightly flattened with jagged edges. Their bodies were supported by relatively lengthy limbs. In turn, the canines of dirktooths (smilodontins) were more straight and flat with smoothly knurled margins. Their robust bauplan and shorter legs were also their most distinguishing features.
Machairodus, a member of scimitartooths, became famous thanks to Georges Cuvier (1769-1832). His story is as ironic as it is laughable, since the well-known naturalist, who frequently bragged about his ability to name the tooth-bearer by simply looking at it, has made a huge mistake. Eight years after Cuvier’s thesis was published, the German naturalist J. J. Kaup made his colleagues aware of a mistake: the examined fossils belonged to a feline instead of a bear! Misidentifications like this made it impossible to tell how many species of Machairodus were there. Deng Tao and coauthors expanded the list with a new one in October 2016 – a study about one of the biggest sabertooth cats that ever lived was published in the journal Vertebrata PalAsiatica.
Before the study was published, it has been speculated that the largest species of Machairodus (as big as lions or tigers) first appeared at the end of the evolutionary history of the taxon. However, Machairodus horribilis, as Tao and colleagues named the new scimitartooth, was clearly an exception. This carnivore lived during the late Miocene (some 11,6–5,3 millions of years ago) in what is today China. Its remains were recovered in the northwestern part of the country, in the Gansu Province. They had been gathering dust on the shelves of a warehouse for decades before they were found and examined. The 41,5 centimeters long skull most likely belonged to an adult male: according to the estimates, the heaviest animals could weigh as much as 400 kilograms. The fossils partly resembled early sabertooths, and partly the modern big cats.
Unlike its sabertooth relatives, Machairodus horribilis could open its mouth to only 70 degrees (for comparison, Smilodon could open theirs to 120 degrees). It is highly probable that they were ambush predators. However, hunting in open, plain areas were challenging for them – mostly because of their size and the lack of covering. The main prey of this feline might have been the short-legged horses Hipparion platyodus.
Some remains were also discovered in Hungary. Members of Machairodus are known from Csákvár and Baltavár (the two towns have merged and are now simply called Bérbaltavár). These Hungarian cats lived during the late Miocene, some 12 millions of years ago (this period is also known as the Pannonian). Though as yet unofficial, it might have belonged to the widespread species Machairodus aphanistus. As large as lions (~220 kilograms), they were likely the apex predators of this area.
The machairodontine Homotherium is at least 4 million years old. It originated from either Africa or Asia. According to Russian paleontologist Marina Sotnikova, Machairodus kurteni was its predecessor (found in today’s Kazakhstan). These sabertooths conquered North-America; from Europe, through the Bering land bridge. The Friesenhahn Cave is considered to be one of their most important fossil sites, as the bones found here gave us a glimpse into the lives of local felines. Homotherium serum had long and strong forelimbs, shorter hindlimbs, and its back was arching backwards, giving it a look similar to that of a hyena. 70 milk teeth of young mammoths found in this cavern could possibly mean that they were specialized in hunting down smaller proboscideans. Something similar can be perceived nowadays as well: calfs of African elephants – which wander away from their groups, especially when 2-4 years old – are highly endangered by lions.
Even though Homotherium was relatively widespread, only poorly preserved remains were found. We can conclude from Homotherium fossils – found along the coastline of the Northern Sea – that these animals could withstand harsh weather conditions, camouflaging themselves with the color of their pelts.
Talking about sabertooth cats, most people immediately think of Smilodon. The most popular among the three species is Smilodon fatalis. Owing to the Rancho La Brea locality in Los Angeles, it has numerous fans worldwide. Buried in tar pits, its remains are exceptionally well preserved. Following the study of the rich assemblage (more than 1200 specimens) we can accurately recreate the biology of these extinct predators. It shouldn’t surprise that the battles they fought left some marks on the bones, just as sicknesses, fractures, and developmental abnormalities have. The size and structure of their brains are mostly resembling those of big cats, therefore some tend to think that dirktooth cats lived in smaller packs and hunted together, like the lions do.
Smilodon had set their foot several times in South America. As the time had been passing, separate species had evolved on the exotic landmass. Smilodon poulator was the greatest of its kind. Its fossils are known from Brazil and Venezuela, as well as the eastern part of the Andeans and the south of Patagonia. In 2015, distinctive footprints were found near the coast of Miramar, Argentina. Lead researchers Mariano Magnusson and Daniel Boh both hypothesize that the almost 20 centimeters wide marks were left by a Smilodon populator, some 50 thousand years ago. This outstanding ichnofossil got its own scientific name, Smilodonichnum miramarensis.
No matter how awe-inspiring these creatures were, they eventually shared the same cruel fate. Some were overpowered by new species in the never ending fight for survival, others were unable to keep up with the ever-changing environment. Scimitar- and dirktooths’ last representatives could have met our ancestors, so we can’t rule out the possible influence of human impact on their disappearance.
***
SPECIAL THANKS
As I wrote in my thesis anno: „...if you can be grateful to a certain someone, don’t be stingy with showing your appreciation.” Appropriately, I’d like to thank some people for helping in creating and publishing this article – which, despite to its length, was quite a hassle to make. The names below are not in any particular order, except the alphabetic one. So, many thanks go to...
- ...Daniel Madzia for his eternal patience and letting the article become a reality
- ...my brother Fejes Ákos for the quality translation and his steadfast endurance
- ...our friend Hutzler Péter for the new illustrations and cooperation
- ...the authors of the blogs and books, whose work I’ve used as sources
- ...the living legend Mauricio Antón for quick answers and guidance
- ...the team behind the page Wild Prehistory for the opportunity to publish
SOURCES
- Alan Turner: The Big Cats and Their Fossil Relatives. An Illustrated Guide to Their Evolution and Natural History. Columbia University Press, New York, 1997.
- article of Brian Switek about the Smilodon populator footprints on the site Earth Touch News Network
- Dougal Dixon: The World Encyclopedia of Dinosaurs & Prehistoric Creatures. Anness Publishing Ltd., 2007.
- Főzy István–Szente István: A Kárpát-medence ősmaradványai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
- Jordi Agustí–Mauricio Antón: Mammoths, Sabertooths, and Hominids. 65 Million Years of Mammalian Evolution in Europe. Columbia University Press, New York, 2002.
- Mauricio Antón: Sabertooth. Indiana University Press, Bloomington, 2013.
- posts on the site Live Science and the blog Sciency Thoughts blog about Machairodus horribilis
- Ross Piper: Extinct Animals. An Encyclopedia of Species That Have Disappeared during Human History. Greenwood Press, 2009.

Description

HANDZSÁRFOG, TŐRFOG, KARDFOG – A MACHAIRODONTINAE ALCSALÁD
[HUN] A macskafélék családjának (Felidae) legkorábbi képviselői az európai kontinensen tűntek fel a késő oligocén és a kora miocén folyamán. Néhányan úgy tartják, hogy a leopárd méretű Pseudaelurus quadridentatus lehetett a kardfogú macskafélék (Machairodontinae) közös őse. Alcsaládjukat jelenleg további három nagyobb rendszertani egységre osztják: a Metailurini, a Homotherini és a Smilodontini törzseket különböztetik meg egymástól. Bár eddig számos nem több tucat fajáról készültek leírások, a következőkben csak párat szeretnénk bemutatni az olvasóknak, a méltán népszerűeket és a kevésbé híreseket egyaránt.
A Metailurini törzs macskaféléit nem véletlenül szokták sokszor csak ál-kardfogúakként emlegetni – a besorolásnál mérvadóként kezelendő ismertetőjegyeik a később megjelent kardfogú macskákéhoz viszonyítva nem voltak olyan jellegzetesek, hovatartozásuk ennélfogva a mai napig tisztázatlan. A névadó, jelenleg két fajt számláló Metailurus genust 1924-ben írta le a tudomány számára a bécsi születésű Otto (Karl Josef) Zdansky mintegy 8 millió éves, Kínában megtalált koponyatöredékek alapján. A Metailurus major méretét és fejlettségét figyelembe véve alig különbözött a feltételezett (és fentebb már említett) elődtől, a P. quadridentatustól – vele ellentétben a Metailurus parvulus valamivel kisebb és könnyű felépítésű volt. Mindkét faj esetében megállapítható, hogy sokáig csak töredékes leletanyag alapján ismerhették őket, mígnem évtizedek múlva csaknem teljes csontvázaik is előkerültek. A bulgáriai M. major-egyedről 2001-ben, a görög (kerassiai) M. parvulus-példányról pedig 2006-ban készült részletesebb beszámoló. Izmos, hosszú hátsó lábaik révén kiváló ugrók lehettek, ezen képességüknek minden bizonnyal a vadászat során vették legnagyobb hasznát.
A XIX. század végén az őslénykutatók a kardfogú macskaféléket két, jól elkülöníthető csoportba sorolták, bár összehasonlításuk alapját akkortájt csak a meghosszabbodott szemfogak alakbeli különbségei adták. Nem sokkal ezután viszont, mikor a XX. század hajnalán a franciaországi Senèze környékén közel teljesen hiánytalan csontvázakat ástak ki, a szakértők újabb eltéréseket vettek észre. A handzsárfogú (homotherin) macskák szemfogai hajlottabbak és oldalról kevésbé összenyomottak voltak, durva élekkel, átlagosnak mondható testüket viszonylag hosszú végtagjaik támasztották alá. A tőrfogú (smilodontin) macskák legfőbb fegyverei egyenesebbek és lapítottabbak voltak, finoman recézett szélekkel. Robosztus testalkatuk mellett rövidebb lábak jellemezték ezeket az állatokat.
A handzsárfogúak táborát erősítő Machairodus nem közvetetten ugyan, de a legendás Georges Cuvier (1769–1832) által szerzett hírnevet magának. Esete egyszerre lehet ironikus és megmosolyogtató számunkra, mivel a nagyhírű természettudós, aki gyakran azzal kérkedett, hogy egyetlen fog alapján képes meghatározni annak egykori tulajdonosát, ezúttal alaposan melléfogott. Nyolc évvel munkája publikálását követően, 1832-ben a német J. J. Kaup hívta fel kollégái figyelmét a tévedésre, miszerint a megvizsgált maradványok nem medvéhez, hanem egy macskaféléhez tartoztak. Az ilyen félreazonosítási incidensek miatt máig lehetetlen megmondani, hogy tulajdonképpen hány különféle fajt lehet ehhez a genushoz sorolni. Deng Tao és társai 2016 októberében egy új taggal bővítették a listát: a valaha élt egyik legnagyobb kardfogú macskaféléről készült tanulmányuk a Vertebrata PalAsiatica hasábjain jelent meg.
Korábban úgy gondolták, hogy a nem leghatalmasabb, az oroszlánok vagy tigrisek méreteivel vetekedő fajai csak törzsfejlődésük vége felé alakultak ki, ám a nemrégiben leírt Machairodus horribilis olyan kivételnek számít, ami nem erősíti az előbbi szabályt. A ragadozó a késő miocénban (11,6–5,3 millió évvel ezelőtt) élt a mai Kína területén. Kövületére az ország északnyugati részén elterülő Kanszu tartományban bukkantak rá. A maradvány évtizedekig porosodott a raktárak polcain, míg végre tanulmányozásra került. A 41,5 centiméter hosszúságú koponya egy felnőtt hím egyedhez tartozhatott – becslések szerint a legsúlyosabb példányok alatt akár 400 kilogrammot is mutathatott volna a mérleg. A szakértők képzett anatómusok segítségének bevonásával vizsgálták meg tüzetesebben a fosszíliát, aminek egyes vonásai a korai kardfogúakéra emlékeztettek, más, jellegzetesebb jegyeit tekintve viszont a mai nagymacskákéhoz volt hasonlatos.
A Machairodus horribilis a legtöbb kardfogú macskafélével ellentétben mindössze 70 fokos szögben tudta kitárni állkapcsát, így különcnek számít közeli-távoli rokonai körében (a Smilodon genus tagjai például akár 120 fokos szögben is ki tudták nyitni szájukat). Lesből támadó vadász lehetett, bár a nyílt, füves térségeken – leginkább termete és a kevés búvóhely miatt – nem volt könnyű a dolga. Valószínűnek tartják, hogy legfőbb zsákmányállatai közé a rövid lábú, így valószínűleg lassabb mozgású Hipparion platyodus őslovak tartoztak. A patásokat lesből támadva, az erőfölényét kihasználva teríthette le, áldozataival pedig mindkét oldalt fűrészes élű, hosszúra nőtt szemfogaival végzett.
E sorok írója okkal lehet büszke ezen a téren, ugyanis kardfogú macskafélék megkövesedett maradványaira Magyarországon is rábukkantak. A Machairodus nem képviselői többek között Csákvárról és Baltavárról ismeretesek (az utóbbi települést immár – két község összevonásával – Bérbaltavárnak hívják). Ezek a húsevők a késő miocén alatt, az úgynevezett kora pannóniai szakaszban, hozzávetőlegesen 12 millió éve éltek. Bár ez még nem hivatalos, lehetséges, hogy idejének legelterjedtebb faját, a Machairodus aphanistust láthatjuk bennük. Az oroszlán méreteit (akár a 220 kilogrammos súlyt) elérő fenevadak a csúcsragadozó szerepkörét tölthették be a vidéken.
A Homotherium genus eredete szempontjából legalább 4 millió éves, afrikai vagy ázsiai gyökerekkel rendelkezhet: Marina Sotnikova orosz paleontológus szerint a valaha Kazahsztán (Kalmakpai) térségében előforduló Machairodus kurteni lehetett a nemet képviselő fajok közös őse. Ezek a kardfogú macskafélék Európából kiindulva, a Bering-földhídon átkelve hódították meg az észak-amerikai földrészt. A Friesenhahn-barlangot tulajdonítják az egyik legfontosabb lelőhelyüknek, hiszen az itt felfedezett csontok segítségével betekintést nyerhettünk a helyi handzsárfogú macskák életébe. A Homotherium serum hosszú és erőteljes mellső lábai, az ezektől kisebb hátsó végtagjai, valamint az elölről hátrafelé lejtő háta a hiénákéhoz hasonló megjelenést kölcsönzött az őslénynek. A texasi barlangban feltárt 70 fiatal mamut tejfoga arra utalhat, hogy a kisebb ormányosok levadászására specializálódhattak. Hasonlóval manapság is találkozhatunk – az afrikai elefántoknál a csoporttól elbóklászó, 2–4 éves példányok vannak a legnagyobb veszélynek kitéve, és főképp az oroszlánok jelentenek fenyegetést rájuk.
Eme handzsárfogúak helyzete eléggé ellentmondásos: annak ellenére, hogy gyakran szegényes leletanyagok kerülnek elő ezektől a mára kihalt teremtményektől, igencsak elterjedtek voltak. Az Északi-tenger partmenti térségében talált Homotherium-maradványok alapján talán az következtethető ki, hogy a hidegben, szélsőséges körülmények között is elboldogultak. Bundájuk színével beleolvadhattak környezetükbe, mintázatuk az európai hiúzéhoz (Felis/Lynx lynx) vagy a vörös hiúzéhoz (Lynx rufus) hasonlíthatott.
A kardfogú macskafélék említése kapcsán akaratlanul is a Smilodon név jelenhet meg a legtöbb ember fejében első gondolatként. A nem három faja közül a Smilodon fatalis örvendhet a legnagyobb népszerűségnek – világszerte népes rajongótáborát a Los Angeles-i Rancho La Brea lelőhelynek köszönheti, mely a kátránygödreiben eltemetődött, kivételes állapotukban konzerválódott maradványai nyomán vált milliók számára ismertté. A gazdag, több mint 1200 példánytól származó leletegyüttes tanulmányozásával az előzőeknél soha nem tapasztalt mértékben alkothattunk eléggé pontos képet a kihalt húsevők mindennapjairól. Egyáltalán nem számít ritkaságnak, hogy a csontokon a fajtársakkal és más riválisokkal folytatott küzdelmek nyomai éppúgy kivehetők, mint a betegségekre, törésekre vagy fejlődési rendellenességekre utaló elváltozások. Agyuk mérete és szerkezete nagyon hasonlít a velük egy nagyságrendbe sorolható nagymacskafélékéhez, így többen is azt feltételezik, hogy a tőrfogú macskák kisebb falkákba verődve éltek és vadásztak együtt, akárcsak a mai oroszlánok.
A Smilodonok több ízben vetették meg lábukat Dél-Amerikában, sőt, az idő előrehaladtával egy teljesen különállóként kezelt fajuk is kifejlődött az egzotikus földrészen. A Smilodon populator fajtájának legnagyobbika volt, fosszíliái pedig ugyanúgy ismertek Brazíliából és Észak-Venezuelából, mint mondjuk az Andok vonulatának keleti feléről vagy Patagónia déli csücskéből. 2015-ben jellegzetes lábnyomokat találtak az argentínai Miramar partvidékén – a kutatás vezetői, Mariano Magnusson és Daniel Boh szilárdan meg vannak győződve afelől, hogy körülbelül 50 ezer évvel ezelőtt a majd’ 20 centiméter széles nyomokat csakis egy Smilodon populator hagyhatta maga mögött. A bevett gyakorlathoz híven ez a nem mindennapi kövület is megkapta a saját nevét, így az Smilodonichnum miramarensisként került katalogizálásra.
Bármennyire is lenyűgözőek voltak azonban a kardfogú macskafélék, előbb vagy utóbb, de mindannyian közös sorson osztoztak. Egyesek az élet színpadán új szereplőkként felvonulókkal szemben maradtak alul a túlélésért folytatott küzdelemben, míg másoknál esetleg az éghajlatban bekövetkezett változások következményei szabhatták ki a halálos ítéletet. A handzsár- és tőrfogú macskák utolsó mohikánjai még találkozhattak eleinkkel, így esetükben az sem zárható ki teljesen, hogy részben az emberi tevékenység is közrejátszott végleges eltűnésükben. Akárhogy zajlottak le annak idején az események, Mauricio Antón idevágó gondolatát érdemes fontolóra vennie minden olvasónak:
„Nem volt véletlen, hogy a nagymacskák őseit csaknem a neogén teljes ideje alatt háttérbe szorították a kardfogú macskafélék: egyszerűen nem tudtak olyan hatékonyak lenni a nagyméretű zsákmányállatok elejtésében, mint ők. De az ilyesfajta siker a végzetet is magában hordozhatja. Ezt az igazságot nekünk, embereknek is szem előtt kellene tartanunk.”

***
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Ahogy anno a szakdolgozatomban is írtam: „…ha az ember valakinek hálás lehet ebben a mai világban, ne fukarkodjon a dicséretekkel.”. Éppen ezért a cikk végén szeretném megköszönni pár embernek azt, hogy jelen írás – amit terjedelme ellenére nem kevés munka volt elkészíteni – így, végső formájában megjelenhetett. Alább a nevek nem a fontosság, csak az ábécé rendjét követik. Ezer köszönet és hála illeti tehát…
- …a könyvek és blogbejegyzések szerzőit, akiknek munkáját forrásként használhattam fel
- …a Wild Prehistory ismeretterjesztő oldal szerkesztőségét a publikálás lehetőségéért
- …az élő legendát, Mauricio Antónt a kérdéseimre adott válaszokért, a gyors segítségnyújtásért
- …az öcsémet, Fejes Ákost a minőségi fordításért, rendíthetetlen kitartásáért
- …Daniel Madziat végtelen türelméért, és hogy egyáltalán létrejöhetett a cikk
- …Hutzler Péter cimboránkat az új illusztrációkért és a közös munkáért
***
A szöveg forrásai:
- a Live Science honlap és a Sciency Thoughts blog bejegyzései a Machairodus horribilissel kapcsolatban
- Alan Turner: The Big Cats and Their Fossil Relatives. An Illustrated Guide to Their Evolution and Natural History. Columbia University Press, New York, 1997.
- Brian Switek írása a Smilodon populator-lábnyomokról az Earth Touch News Network oldalán
- Dougal Dixon: The World Encyclopedia of Dinosaurs & Prehistoric Creatures. Anness Publishing Ltd., 2007.
- Főzy István–Szente István: A Kárpát-medence ősmaradványai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
- Jordi Agustí–Mauricio Antón: Mammoths, Sabertooths, and Hominids. 65 Million Years of Mammalian Evolution in Europe. Columbia University Press, New York, 2002.
- Mauricio Antón: Sabertooth. Indiana University Press, Bloomington, 2013.
- Ross Piper: Extinct Animals. An Encyclopedia of Species That Have Disappeared during Human History. Greenwood Press, 2009.
[ENG] Scimitartooths, dirktooths, sabertooths – the clade Machairodontinae
The earliest members of felines (Felidae) appeared on the European continent during late Oligocene and early Miocene. Some consider that the leopard-sized Pseudaelurus quadridentatus was the mutual ancestor of the sabertooths (Machairodontinae). Their clade currently branches into three separate lineages: the Metailurini, Homotherini, and Smilodontini. Although many descriptions have been written about these meat-eaters, we will introduce just some of them, the more famous and lesser known ones.
The members of Metailurini are often called the false sabertooths – their canines are not as distinct as those of the others, therefore their origin is still unclear. Metailurus (currently including two species) was described by Otto Zdansky in 1924, based on approximately 8 million years old skull fragments found in China. Metailurus major was mostly similar to its supposed predecessor, P. quadridentatus – in contrast, Metailurus parvulus was somewhat smaller and more agile.
For a long time, both these species were known only from a few fossils, until almost complete skeletons have been recovered several decades ago. Detailed studies have been conducted on the Bulgarian M. major in 2001 and the Greek (Kerassia) M. parvulus in 2006.Their muscular and long hind limbs suggest that they excelled at leaping, making this ability very useful at hunting.
At the end of the 19th century, paleontologists separated machairodontines into two diverse groups; however, their assumptions were only based on the shape of the lengthened canines. Shortly after, more differences have been observed, when remains in perfect condition were unearthed in France, Senèze, during the 20th century. The canines of the scimitartooths (homotherins) were more curved and only slightly flattened with jagged edges. Their bodies were supported by relatively lengthy limbs. In turn, the canines of dirktooths (smilodontins) were more straight and flat with smoothly knurled margins. Their robust bauplan and shorter legs were also their most distinguishing features.
Machairodus, a member of scimitartooths, became famous thanks to Georges Cuvier (1769-1832). His story is as ironic as it is laughable, since the well-known naturalist, who frequently bragged about his ability to name the tooth-bearer by simply looking at it, has made a huge mistake. Eight years after Cuvier’s thesis was published, the German naturalist J. J. Kaup made his colleagues aware of a mistake: the examined fossils belonged to a feline instead of a bear! Misidentifications like this made it impossible to tell how many species of Machairodus were there. Deng Tao and coauthors expanded the list with a new one in October 2016 – a study about one of the biggest sabertooth cats that ever lived was published in the journal Vertebrata PalAsiatica.
Before the study was published, it has been speculated that the largest species of Machairodus (as big as lions or tigers) first appeared at the end of the evolutionary history of the taxon. However, Machairodus horribilis, as Tao and colleagues named the new scimitartooth, was clearly an exception. This carnivore lived during the late Miocene (some 11,6–5,3 millions of years ago) in what is today China. Its remains were recovered in the northwestern part of the country, in the Gansu Province. They had been gathering dust on the shelves of a warehouse for decades before they were found and examined. The 41,5 centimeters long skull most likely belonged to an adult male: according to the estimates, the heaviest animals could weigh as much as 400 kilograms. The fossils partly resembled early sabertooths, and partly the modern big cats.
Unlike its sabertooth relatives, Machairodus horribilis could open its mouth to only 70 degrees (for comparison, Smilodon could open theirs to 120 degrees). It is highly probable that they were ambush predators. However, hunting in open, plain areas were challenging for them – mostly because of their size and the lack of covering. The main prey of this feline might have been the short-legged horses Hipparion platyodus.
Some remains were also discovered in Hungary. Members of Machairodus are known from Csákvár and Baltavár (the two towns have merged and are now simply called Bérbaltavár). These Hungarian cats lived during the late Miocene, some 12 millions of years ago (this period is also known as the Pannonian). Though as yet unofficial, it might have belonged to the widespread species Machairodus aphanistus. As large as lions (~220 kilograms), they were likely the apex predators of this area.
The machairodontine Homotherium is at least 4 million years old. It originated from either Africa or Asia. According to Russian paleontologist Marina Sotnikova, Machairodus kurteni was its predecessor (found in today’s Kazakhstan). These sabertooths conquered North-America; from Europe, through the Bering land bridge. The Friesenhahn Cave is considered to be one of their most important fossil sites, as the bones found here gave us a glimpse into the lives of local felines. Homotherium serum had long and strong forelimbs, shorter hindlimbs, and its back was arching backwards, giving it a look similar to that of a hyena. 70 milk teeth of young mammoths found in this cavern could possibly mean that they were specialized in hunting down smaller proboscideans. Something similar can be perceived nowadays as well: calfs of African elephants – which wander away from their groups, especially when 2-4 years old – are highly endangered by lions.
Even though Homotherium was relatively widespread, only poorly preserved remains were found. We can conclude from Homotherium fossils – found along the coastline of the Northern Sea – that these animals could withstand harsh weather conditions, camouflaging themselves with the color of their pelts.
Talking about sabertooth cats, most people immediately think of Smilodon. The most popular among the three species is Smilodon fatalis. Owing to the Rancho La Brea locality in Los Angeles, it has numerous fans worldwide. Buried in tar pits, its remains are exceptionally well preserved. Following the study of the rich assemblage (more than 1200 specimens) we can accurately recreate the biology of these extinct predators. It shouldn’t surprise that the battles they fought left some marks on the bones, just as sicknesses, fractures, and developmental abnormalities have. The size and structure of their brains are mostly resembling those of big cats, therefore some tend to think that dirktooth cats lived in smaller packs and hunted together, like the lions do.
Smilodon had set their foot several times in South America. As the time had been passing, separate species had evolved on the exotic landmass. Smilodon poulator was the greatest of its kind. Its fossils are known from Brazil and Venezuela, as well as the eastern part of the Andeans and the south of Patagonia. In 2015, distinctive footprints were found near the coast of Miramar, Argentina. Lead researchers Mariano Magnusson and Daniel Boh both hypothesize that the almost 20 centimeters wide marks were left by a Smilodon populator, some 50 thousand years ago. This outstanding ichnofossil got its own scientific name, Smilodonichnum miramarensis.
No matter how awe-inspiring these creatures were, they eventually shared the same cruel fate. Some were overpowered by new species in the never ending fight for survival, others were unable to keep up with the ever-changing environment. Scimitar- and dirktooths’ last representatives could have met our ancestors, so we can’t rule out the possible influence of human impact on their disappearance.
***
SPECIAL THANKS
As I wrote in my thesis anno: „...if you can be grateful to a certain someone, don’t be stingy with showing your appreciation.” Appropriately, I’d like to thank some people for helping in creating and publishing this article – which, despite to its length, was quite a hassle to make. The names below are not in any particular order, except the alphabetic one. So, many thanks go to...
- ...Daniel Madzia for his eternal patience and letting the article become a reality
- ...my brother Fejes Ákos for the quality translation and his steadfast endurance
- ...our friend Hutzler Péter for the new illustrations and cooperation
- ...the authors of the blogs and books, whose work I’ve used as sources
- ...the living legend Mauricio Antón for quick answers and guidance
- ...the team behind the page Wild Prehistory for the opportunity to publish
SOURCES
- Alan Turner: The Big Cats and Their Fossil Relatives. An Illustrated Guide to Their Evolution and Natural History. Columbia University Press, New York, 1997.
- article of Brian Switek about the Smilodon populator footprints on the site Earth Touch News Network
- Dougal Dixon: The World Encyclopedia of Dinosaurs & Prehistoric Creatures. Anness Publishing Ltd., 2007.
- Főzy István–Szente István: A Kárpát-medence ősmaradványai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
- Jordi Agustí–Mauricio Antón: Mammoths, Sabertooths, and Hominids. 65 Million Years of Mammalian Evolution in Europe. Columbia University Press, New York, 2002.
- Mauricio Antón: Sabertooth. Indiana University Press, Bloomington, 2013.
- posts on the site Live Science and the blog Sciency Thoughts blog about Machairodus horribilis
- Ross Piper: Extinct Animals. An Encyclopedia of Species That Have Disappeared during Human History. Greenwood Press, 2009.