HOME | DD

Description

Csak egy fáradt sóhaj. Somának mindössze szusszanásnyi ideje maradt, hogy összeszedje magát mielőtt kétségbeesett zihálásban törne ki. Messze elhurcolták az otthonától, csak haza akart menni!

Egy sötét épületbe zárták, ahol több vele egykorú gyerekkel is találkozott. Itt biztonságban lett volna a Három erdőben tomboló viszályoktól, azonban ezt a helyet tízévesen nem nevezhette másnak, mint börtönnek.

Csonkakő nem volt börtön, de úgy bántak vele, mint egy menhelyre került, vad csavargóval.

Korábban nyáron sikerült megszöknie, de az első községhez érve letartóztatták. Többé nem volt hajlandó válaszolni, ha szólították. A nevelők azt gondolták, hogy beteg lehet, ezért nagyszerű gyógyszerészt hívtak hozzá, aki felírt egy undorító szirupot a nem létező köhögésére. Még az édes mézillata sem vette rá, hogy a szájába vegye azt a löttyöt. De erről nem ő döntött.

Ott kezdődtek a problémák, amikor ismerős arcok bukkantak fel az épület környékén. Félt, hogy meglátják az új barátait, és árulónak nevezik majd, ezért elkezdett gorombán viselkedni. De nem bántóan, verekedni sosem tudott volna. Azonnal elszégyellte magát, és a kedvükért köhögést színlelt. Mindeközben keservesen hazavágyott.

Egyre gyakrabban látta az aranykeretes szemüvegű embert, ahogy a beszéd is egyre nehezebbé vált. Miért nem viszi már el? Nem ismeri az utat, egyedül nem talál vissza.

Az engedelmességnek sok hátrányát szenvedte.

Először jöttek az okvetlen szédelgések, aztán a hallucinációk.

Az egyik éjjel ismerős morgásra kapta fel a fejét, és gyorsan a párnája mögé rejtőzött. Nem aludt, mert bármikor meggondolhatta magát. A rácsozott ablak alatt kuporgott a párnák között, mert ha szerencséje volt, és megfelelő irányból fújt a szél, gyantás fuvallat tévedt be a szobába. Odahaza sok fenyőfa volt. És tölgy, meg nyár.

Ma szélcsend volt, így nem kapott ihletet újabb szökési kísérletekhez. Belefáradt az örökös küzdelembe.

Miért nem vitték már el?

Mostanában gyakran álmodott a régi otthonával: a testvéreivel, Borbolyával, a sűrűn növő fákkal, és jelen esetben ezzel a leopárddal. A mai látogatója is csak egy fantom. Csak egy szellem, ami megáll az ágya mellett, kísértetiesen nézi, de nem vezeti haza.

A vadmacska olyan fekete volt, hogy csak a szeme buktatta le az éj sötétjében. Párnázott mancsain hangtalanul lopakodott, s amikor az ajtó résnyire nyílt mögötte, Soma reménykedve ült fel. A leopárd bűnbánó szemeket villantott rá, mire Soma óvatosan a fejére helyezte a tenyerét. Szőre puha és nyirkos volt, ahogy odakint az őszi csípős harmat eláztatta a bundáját. Valóságos volt.

Gyorsan visszanyelte a könnyeit, mielőtt megcsillantak volna az arcán.

Itt a remek alkalom, egy újabb szökési kísérletre. A héten ez lesz negyvenhetedik próbálkozás, de ez alkalommal sikerrel kell járnia, mert a leopárd is vele van. Minden nap utcai ruhában feküdt le: a pecsétes kabátját még a legmelegebb estéken is maga mellett tartotta. Karóráját zuhanyzásnál sem vette le.

A leopárd halkan morogva az ajtó felé biccentett, de Soma megrázta a fejét.

– Azt mondták nem mozoghatok, különben rosszabbul leszek. – suttogta alig hallhatóan.

Szinte kívülről látta magát a robusztus négylábú teremtménnyel menekülni, aki valahogyan megtalálta, és azon volt, hogy segítsen neki. A leopárd megint morgott valamit a maga nyelvén, megragadta Soma pólóját, és a kijárat felé húzta. Soma hangtalanul követte, remélte, hogy a nehéz légzése nem buktatja le őket.

Szaporán kapkodta a levegőt, mégis kifogyott a szuszból, és fájdalom hasított a tüdejébe. Lassulni kezdett. A négylábú megvárta, hogy belekapaszkodhasson a markos vállába. Rövid selymes szőrén nem talált fogást, ezért szorosan átkarolta, és az oldalához préselte magát. Keresztül rohantak az udvaron, lépteiket tücsökciripelés fedezte, de a sötét lépcsőfordulók előtt mindig megálltak. A nyitott ablakokon kutyaugatás és bagolyhuhogás szűrődött be, szerencsére mindenki más az igazak álmát aludta.

Felhevült arcát hűs levegő csapta meg, a vasrácsos kapura csillagos ég borított fátylat.

Napkeltéig meg sem álltak. Hetek óta feküdt betegen az ágyában, mert a köhögés csillapító mellékhatásait csak úgy lehetett felerősíteni, ha mozdulatlan marad.

– Itt diófáknak kellene lenniük – hunyorgott egyik reszkető kezével az állát támasztva, hogy ne billenjen oldalra a feje.

– Jó irányba tartunk – lökdöste előre a leopárd, de fáknak nyomuk sem volt. Elvesztek egy üres puszta közepén.

Ha otthon lenne, csakis a fenyvesben ólálkodó medvék rémíthették volna így meg, most azonban őzeket látott. Őzeket, akik egymással veszekedtek egy elszáradt gyomnövényen. Hátrálni kezdett a horizont pereméig nyújtózó puszta közepén. A szürke ég alatt nem akadt menedék, se egy cserje, se egy kósza növény.

Nem állhat meg, különben béna marad! Tovább vonszolta magát a térdig érő hóban. Lábai ólomsúlyúak voltak, a hó makacs ellenállást tanúsított minden lépte ellen. Minduntalan a csuklójához kapott, és a kelleténél jobban megszorított óraszíjjal játszadozott.

Túlzottan elegáns darab volt, hogy hétköznapi viseletként hordja, de nem merte lecsatolni a karjáról.

Továbbra is haszontalannak tartotta, nem beszélve arról, hogy miután a testvérei szétszerelték, már nem is mutatott pontos időt. A számlapját Frézia feszegette fel, a bőrszíját pedig Viola cserélte ki, amikor megtalálták a fűben. Frézia hosszú, erős ujjai mindent megpiszkáltak, de ami a keze ügyébe került, az gyakorta használhatatlanná vált.

A hajnalok egyre csípősebbek voltak, egyre kevésbé volt melege a kabátjában. Valahányszor le akart ülni, hogy megpihenjen végre, a leopárd felrántotta a földről, és haladásra késztette a végtelen szántóföldön. Végig beszélt hozzá, de már egy szavát sem értette. Csak morgott rá.

Fekete alakja világított a hófedte tájon, holott az előbb még kora ősz volt. Ősszel nem havazott Farvargban. Mély levegőt vett és igyekezett lecsillapodni, a leopárd nem érezheti meg a félelmét, mert akkor ő is lemond róla.

Ha erősen koncentrált a fagyos rögökre, azok barnán derengtek nem pedig fehéren. Lehajolt, hogy megérintse a talajt. Nyirkos, de nem hideg. Hónak nyoma sem volt. Azonban az érzései nem egyeztek azzal, amit látott.

(Ha kíváncsi vagy a folytatásra kövess be, hogy minél hamarabb megjelenhessen a teljes történet)
Köszönöm a figyelmet

Description

Csak egy fáradt sóhaj. Somának mindössze szusszanásnyi ideje maradt, hogy összeszedje magát mielőtt kétségbeesett zihálásban törne ki. Messze elhurcolták az otthonától, csak haza akart menni!

Egy sötét épületbe zárták, ahol több vele egykorú gyerekkel is találkozott. Itt biztonságban lett volna a Három erdőben tomboló viszályoktól, azonban ezt a helyet tízévesen nem nevezhette másnak, mint börtönnek.

Csonkakő nem volt börtön, de úgy bántak vele, mint egy menhelyre került, vad csavargóval.

Korábban nyáron sikerült megszöknie, de az első községhez érve letartóztatták. Többé nem volt hajlandó válaszolni, ha szólították. A nevelők azt gondolták, hogy beteg lehet, ezért nagyszerű gyógyszerészt hívtak hozzá, aki felírt egy undorító szirupot a nem létező köhögésére. Még az édes mézillata sem vette rá, hogy a szájába vegye azt a löttyöt. De erről nem ő döntött.

Ott kezdődtek a problémák, amikor ismerős arcok bukkantak fel az épület környékén. Félt, hogy meglátják az új barátait, és árulónak nevezik majd, ezért elkezdett gorombán viselkedni. De nem bántóan, verekedni sosem tudott volna. Azonnal elszégyellte magát, és a kedvükért köhögést színlelt. Mindeközben keservesen hazavágyott.

Egyre gyakrabban látta az aranykeretes szemüvegű embert, ahogy a beszéd is egyre nehezebbé vált. Miért nem viszi már el? Nem ismeri az utat, egyedül nem talál vissza.

Az engedelmességnek sok hátrányát szenvedte.

Először jöttek az okvetlen szédelgések, aztán a hallucinációk.

Az egyik éjjel ismerős morgásra kapta fel a fejét, és gyorsan a párnája mögé rejtőzött. Nem aludt, mert bármikor meggondolhatta magát. A rácsozott ablak alatt kuporgott a párnák között, mert ha szerencséje volt, és megfelelő irányból fújt a szél, gyantás fuvallat tévedt be a szobába. Odahaza sok fenyőfa volt. És tölgy, meg nyár.

Ma szélcsend volt, így nem kapott ihletet újabb szökési kísérletekhez. Belefáradt az örökös küzdelembe.

Miért nem vitték már el?

Mostanában gyakran álmodott a régi otthonával: a testvéreivel, Borbolyával, a sűrűn növő fákkal, és jelen esetben ezzel a leopárddal. A mai látogatója is csak egy fantom. Csak egy szellem, ami megáll az ágya mellett, kísértetiesen nézi, de nem vezeti haza.

A vadmacska olyan fekete volt, hogy csak a szeme buktatta le az éj sötétjében. Párnázott mancsain hangtalanul lopakodott, s amikor az ajtó résnyire nyílt mögötte, Soma reménykedve ült fel. A leopárd bűnbánó szemeket villantott rá, mire Soma óvatosan a fejére helyezte a tenyerét. Szőre puha és nyirkos volt, ahogy odakint az őszi csípős harmat eláztatta a bundáját. Valóságos volt.

Gyorsan visszanyelte a könnyeit, mielőtt megcsillantak volna az arcán.

Itt a remek alkalom, egy újabb szökési kísérletre. A héten ez lesz negyvenhetedik próbálkozás, de ez alkalommal sikerrel kell járnia, mert a leopárd is vele van. Minden nap utcai ruhában feküdt le: a pecsétes kabátját még a legmelegebb estéken is maga mellett tartotta. Karóráját zuhanyzásnál sem vette le.

A leopárd halkan morogva az ajtó felé biccentett, de Soma megrázta a fejét.

– Azt mondták nem mozoghatok, különben rosszabbul leszek. – suttogta alig hallhatóan.

Szinte kívülről látta magát a robusztus négylábú teremtménnyel menekülni, aki valahogyan megtalálta, és azon volt, hogy segítsen neki. A leopárd megint morgott valamit a maga nyelvén, megragadta Soma pólóját, és a kijárat felé húzta. Soma hangtalanul követte, remélte, hogy a nehéz légzése nem buktatja le őket.

Szaporán kapkodta a levegőt, mégis kifogyott a szuszból, és fájdalom hasított a tüdejébe. Lassulni kezdett. A négylábú megvárta, hogy belekapaszkodhasson a markos vállába. Rövid selymes szőrén nem talált fogást, ezért szorosan átkarolta, és az oldalához préselte magát. Keresztül rohantak az udvaron, lépteiket tücsökciripelés fedezte, de a sötét lépcsőfordulók előtt mindig megálltak. A nyitott ablakokon kutyaugatás és bagolyhuhogás szűrődött be, szerencsére mindenki más az igazak álmát aludta.

Felhevült arcát hűs levegő csapta meg, a vasrácsos kapura csillagos ég borított fátylat.

Napkeltéig meg sem álltak. Hetek óta feküdt betegen az ágyában, mert a köhögés csillapító mellékhatásait csak úgy lehetett felerősíteni, ha mozdulatlan marad.

– Itt diófáknak kellene lenniük – hunyorgott egyik reszkető kezével az állát támasztva, hogy ne billenjen oldalra a feje.

– Jó irányba tartunk – lökdöste előre a leopárd, de fáknak nyomuk sem volt. Elvesztek egy üres puszta közepén.

Ha otthon lenne, csakis a fenyvesben ólálkodó medvék rémíthették volna így meg, most azonban őzeket látott. Őzeket, akik egymással veszekedtek egy elszáradt gyomnövényen. Hátrálni kezdett a horizont pereméig nyújtózó puszta közepén. A szürke ég alatt nem akadt menedék, se egy cserje, se egy kósza növény.

Nem állhat meg, különben béna marad! Tovább vonszolta magát a térdig érő hóban. Lábai ólomsúlyúak voltak, a hó makacs ellenállást tanúsított minden lépte ellen. Minduntalan a csuklójához kapott, és a kelleténél jobban megszorított óraszíjjal játszadozott.

Túlzottan elegáns darab volt, hogy hétköznapi viseletként hordja, de nem merte lecsatolni a karjáról.

Továbbra is haszontalannak tartotta, nem beszélve arról, hogy miután a testvérei szétszerelték, már nem is mutatott pontos időt. A számlapját Frézia feszegette fel, a bőrszíját pedig Viola cserélte ki, amikor megtalálták a fűben. Frézia hosszú, erős ujjai mindent megpiszkáltak, de ami a keze ügyébe került, az gyakorta használhatatlanná vált.

A hajnalok egyre csípősebbek voltak, egyre kevésbé volt melege a kabátjában. Valahányszor le akart ülni, hogy megpihenjen végre, a leopárd felrántotta a földről, és haladásra késztette a végtelen szántóföldön. Végig beszélt hozzá, de már egy szavát sem értette. Csak morgott rá.

Fekete alakja világított a hófedte tájon, holott az előbb még kora ősz volt. Ősszel nem havazott Farvargban. Mély levegőt vett és igyekezett lecsillapodni, a leopárd nem érezheti meg a félelmét, mert akkor ő is lemond róla.

Ha erősen koncentrált a fagyos rögökre, azok barnán derengtek nem pedig fehéren. Lehajolt, hogy megérintse a talajt. Nyirkos, de nem hideg. Hónak nyoma sem volt. Azonban az érzései nem egyeztek azzal, amit látott.

(Ha kíváncsi vagy a folytatásra kövess be, hogy minél hamarabb megjelenhessen a teljes történet)
Köszönöm a figyelmet